Kiss Mira verse a maratonról

Dal egy maratonról P.A.-nak, a maratoni futónak

Most oda lép az a láb, kalapál a szívem, rohanunk mi,

most indult az üzem, tele tér mit üzen, haladunk ki;

nagy tömeg és vele tartok, bírja a korpusz a tempót,

könnyű útnak is érzem, szédült, távoli álmom.

Dobban a láb, levegőben porzik tőle a föld is,

tartom a ritmust, mozdít-lendít két kar előre.

Fűt ez a test, bele bőrömig izzadok így a ruhámba;

s hullám fürtök, nézd fejemen, hogy könnybe borulnak.

Fut tova tétova, holt pont megtörté teszi léptem.

Ó, hova tűnt az a tűz, akarás, már meddig igéz meg?

És lám, Attika sík mezején küzdöttek a hősök,

úgy ahogy én küzdök meg a széllel menve az úton;

nincs víz, kér kezem, izzó homlok lángol a napban,

s mennyire száraz a száj, s forróságtól sebes ajkam.

Nyíl hegye, szúr bele, talpam sajdul, már alig érzem;

sérült, véres a combomon, éppen pattan az ér el.

Kész, feladom! Vágytam partján árnak pihenésre;

bár szégyellem, harcot vív velem, ő, a magány is.

Ekkor szólt oda Pán furulyán, így szép zene ment meg;

érces hangja kiáltott éteren át csakis értem;

tartja a hangos tapssal végig bennem a lelket;

így űzé el a vágyat, s óhajomat feladásra.

Friss vizet ad nekem, és új életet önt bele testbe;

csók neki, vágtatok újból, tér közepén szaladok hát;

látok sík teret és hegyet nappal is, éjszaka menve.

Négyszer a tíz, még kettő és már vége a távnak;

kába fejem, nem fogtam fel, hogy célba beértem.

Jaj, nekem, életem, Ó Pán, kedves, hát befutottam?

Csúcson az isten nézett, várt Zeusz, én hazamentem;

cinkosa lettem a Pánnak, nem kell égi dicsőség.

Kínban futva a földön, mégis köztetek állok;

s isteni, égi trónon, pór nevem, én ma felírtam.