SPURI A CSÚCSRA avagy felkészülés hátizsákkal Dely Péter módra
Bár látszólag a futás roppant egyszerű dolog,csupán az egyik lábat kell a másik elé helyezni megfelelő tempóban és sorrendben, azért a Loksi örökzöld slágere ránk,futókra is érvényes - mindenki másképp csinálja,a felkészülést pedig különösképp. Dely Péter veszprémi sporttársunk -aki civilben egyébként a helyi rendőrség fürge tagja - eredetileg hegymászónak indult, s bár azóta is gyűjti a métereket vertikálisan is,nemcsak horizontálisan, amióta ráérzett,hogy mi mással tudná kondícióját legjobban megőrizni mint futással, ő is büszke tagjává vált társaságunknak..Főként,ha figyelembe vesszük,hogy a magyar hegyeket némileg kényelmesebb sportcipőben meghódítani,mint bakancsban.Sőt,hogy töretlen lelkesedését és elkötelezettségét bizonyítsa szeretett új sportága iránt, nemrégiben megszervezte kollégáiból a veszprémi rendőrválogatottat is.Ezzel téve lehetővé azonnali, Bécsig tartó kiküldetésüket.(Spuri 1999/2).Nos,ezúttal az ő mesél nekünk a felkészülési módszeréről, amelyet egyébként nemcsak a következő tervezett hegymászás nehézsége,de a szolgálati beosztás is erősen befolyásol.

Ahol az állóképesség alapkövetelmény
Rendszeres sportolásra, heti többszöri kiadós „kiizzadásra” mindenkinek szüksége van (lenne!), hiszen az ember alapvető működéséhez kötelező az intenzív mozgás. Hát még az olyan hivatásoknál, melyek a szellemi tevékenység mellett jelentős fizikai, és rendkívüli pszichikai követelményeket is támasztanak. Ilyen kihívásoknak kell megfelelnie a katonai pályát választóknak is nap, mint nap. A kiképzési időszak után - ahol természetesen a mindennapok része az állóképesség fejlesztése - a hétköznapokba is be kell építeniük a testedzést.

Én leszek a legsportosabb nagymama !
Elnézve a hölgyet,a kijelentésének van némi realitása.És még vagy harminc-negyven éve a megvalósulásig.A nagymamasághoz ugyanis tudvalévő,néhány apróság azért szükségelteteik,először ugye saját,majd később ezen apróságok részéről,hogy egyebet ne is említsek.De kétségtelen,a látvány alapján a magam részéről csak helyeselni tudok és hozzátenni,valószínűleg az egyik legcsinosabb is.Továbbá kiegészíteni azzal,hogy az ifjú hölgynek,Patyi Renátának van még egy számomra az eddigieknél is vonzóbb tulajdonsága:
hasonlóan gondolkodunk.Van egy régi vesszőparipám,éspedig hogy a testnevelés,de legszívesebben testkultúrának nevezném,nehogy valaki az iskolai órákra értse - továbbá az ének,zene és rajzművészetek tanítása - a teljes embert formálják.Örömet adnak,és ha nem is lesz valaki ügyes,jó mozgású,nem tud énekelni sem rajzolni,de valódi értékük felismerésével megtanulhat általuk kikapcsolódni,gazdagabb életet élni.Még akkor is,ha egy kislabdát nem tud eldobni 20 méterre sem.Most összefutottam valakivel,aki közel így gondolja.

A triatlon mesterei
13 + 1 kérdés Bogdánné Nagy Rozáliá-hoz
1. Milyen sportmúlttal rendelkezik ? Mindig is nyitott voltam a jó dolgokra - ezért természetesen a mozgás is nagy szerepet játszott eddigi életemben - de versenyszerűen nem sportoltam. Tíz évvel ezelőtt kezdtem kíméletlen rendszerességgel úszni, tornázni és futni. Észre sem vettem és életelememmé vált a dolog.
2. Mikor és hol volt az első triatlon versenye ? 1993-ban Kecskeméten a Sprint Triatlon OB-n indultam - Molnár Gábor bíztatására - egy mountain bike -kal, amire előző este fiammal és egy barátommal kreáltunk klipszet. A versenyen - számomra is meglepő módon - egészen jó helyen végeztem. Ugyan a számítógép ördöge a férfi kategóriába sorolt, egy héttel a verseny után levélben értesültem a felnőtt női II. helyezésemről.
3. Melyik volt a legemlékezetesebb versenye ? 1997-ben a HUNGARORING-en rendezett duatlon OB. Hogy miért? Akik ott voltak és indultak a versenyen, azok tudják a választ.

Mindig tovább, mint amíg a szem ellát
II. rész

Az átkelés
Az előző számunkban Dr. Lászka János ügyvéd, amatőr hosszútávfutó lappföldi és ausztráliai kerékpáros túrájának történetébe kezdtünk bele. Mielőtt tovább mesélné az ötödik kontinens átszelését, néhány régebbi és újabb magyar vonatkozású átkelés adata: 1994-ben Mészáros János székesfehérvári ultramaratonista az Indiai-óceán partjáról Perth-ből indult és nyugat felé négy sivatagon át Townsville-nél érte el a Tasmán-tengert, majd dél felé már a tengerparton Sydney-t. Az összesen 37 napos út során 7160 kilométert tekert le részint terepen, részint országúton. Őt egy négytagú csapat kísérte terepjáróval, és minden gondolatát lesték, afféle full extrás kiszolgálást biztosítottak neki.

1998-ban egy másik vállalkozás is elindult. A kísérőcsapat ugyanaz maradt, csak háromtagúvá „zsugorodott”. A kerékpáros viszont teljesen más: Szabó Attila egy nagyatádi triatlonos, aki „civilben” katonatisztként dolgozik a fővárosban ugyancsak Perth-től Sydney-ig jutott el két keréken. Ő a Déli-óceán mentén az 5040 kilométert 28 nap alatt tette meg. A két vállalkozás karitatív és sportdiplomáciai jelszavakat tűzött zászlójára: Mészáros az SMS-es emberekért tekert, és levelet vitt a sydney-i olimpiai bizottságnak, hogy 2000-ben a triatlont is vegyék fel a sportágak közé. Szabó a Speciálolimpia eszméjéért hajtott, és a kalandjáról készített könyv, film bevételét ajánlotta fel jótékony célra. Dr. Lászka János viszont támogatók és kísérők nélkül, magánemberként „túrázott” az ötödik kontinensen. Darwinból indult dél felé minimális felszereléssel ami a kerékpárja csomagtartóján elfért és a Déli tengernél fordult nyugatnak Sydney irányába. (Érdemes átfutni még egyszer a Spuri előző számában (99/1) az átkelés előzményeit (12-13. oldal) mielőtt Dr. Lászka János történetét tovább olvasnánk.)

1997 október 14-én vágtam neki az ismeretlennek. Bár az az igazság, hogy aki ebből a tájból egyetlen mérföldet látott, látta az egészet. Magyar ésszel, a hazai viszonyokhoz képest hatalmasak a távolságok. A Stuart High Way szinte nyílegyenes országút, lévén, hogy azon a tájon, ahol átvezet még vadcsapás sem igen volt. A legenda szerint az útépítő mérnök egyszerűen egy vonalat húzott a térképre, ennyi volt a tervezés. Körülbelül 30 kilométerre lehet ellátni a föld görbülete miatt. Az út kétoldalán homok, fűcsomók esetleg cserjék, nagyritkán csenevész facsoportok. Nincs villanyvezeték az út mentén, sem tanyák vagy farmok, sem gyárkémények vagy templomtornyok a távolban. Egyszerűen a SEMMI több száz kilométeren át. Ha nagy a forgalom, akkor negyedóránként elhalad egy autó, leginkább a Road Train-nek nevezett, emeletes, 53 méteres kamionszerelvény-szörny. 120 km/órával tép a nyílegyenes úton, és nemigen teheti meg a sofőrje, hogy bármit is nagy ívben kikerüljön, így nagyon észnél kellett lennem és kapaszkodnom a kormányba, amikor a bringám mellett egy ekkora tömeg elhúzott.

Mint a filmeken...

Az egyetlen változatosságot a ritkán felbukkanó roadhouse-ok adták. Van, hogy kétszáz kilométert is menni kell ahhoz, hogy egyet is találjon az ember. Ezek afféle pihenőhelyek. Benzinkút, motel, étterem, üzlet de annak is az amerikai „mozikból” ismert igénytelen változata. A legtöbb egyszerű bádogtákolmány, de egy egész napi magány után akár még szépnek is látja az utak vándora. A magány a legkegyetlenebb ezen a hosszú úton, ezen a ritkán lakott vidéken. Sokszor az úttól akár száz kilométerre mélyen benn a sivatagban található egy-egy farm, melyeket nemes egyszerűséggel station-nak, állomásnak hívnak. Itt általában állattartás folyik, növényt egyáltalán nem termesztenek ezen a tájon. A leggyakoribb a marhafarm, családi vállalkozásban. A tízezres gulya szinte még kis nyájnak számít. A másik tömegével tartott háziállat a birka. Ehhez kapcsolódik a világ leghosszabb több, mint 2000 kilométeres emberkéz alkotta objektuma: a marhakerítés, mellyel szabályosan kettéosztották Ausztráliát. Az egyik oldal a birka-, a másik a tehénoldal. megépítésének az volt az oka, hogy a dingó, az ausztrál vadkutya csak a birkát támadja meg, a marhát nem, ezért a kerítés egyik oldalán

kiirtották a dingókat, a másikon meg békén hagyják őket. Így is különböztetik meg: birkaoldal, tehénoldal. Jellegzetes ausztrál egyszerűsítés... De vissza a farmokra: általában harmincan élnek ezeken az „állomásokon” beleértve a szűkebb családot a nagyszülőkkel és a gyerekekkel. Tanító, állatorvos, szakács és a helyettese, lelkész szinte minden szakma képviseli magát, hiszen a másik farm sokszor több száz mérföldre található. Ezen a tájon az útszéli 10 lakosú települést már városnak hívják. A Stuart High Way térképén amelyet egy lapozós hosszúkás füzetecskében adnak ki az egyszerűen vonalnak jelzett út mentén nemcsak a roadhouse-okat, hanem a legkisebb vízmosást, patak- és folyómedret ezekben csak ritkán találni vizet is jelölik, no meg a bódévárosokat. Ezek, no meg a roadhouse-ok a homokviharok miatt eléggé ütött-kopottnak néznek ki. Egy-egy farmról néha órákig képesek autózni az ott lakók annak reményében, hogy itt, a „főútvonal” mentén találkoznak valakivel, akivel egy jót beszélgethetnek. Nekem időnként az volt az érzésem, hogy minden környékbelivel találkoztam már. Nagyon egyformák ezek fickók a széles karimájú kalapjukban. Nem csak hagyománytiszteletből viselik ezeket a „cowboy”kalapokat, hanem mert szegény ausztrálok szenvedték meg először az ózonréteg vékonyodását, és itt már igazán veszélyes fejfedő nélkül a napra menni. Nem is látni fedetlen fejjel senkit. Egyébként nagyon barátságosak, szívesen ismerkednek, és nagyon érdekes angolt beszélnek, talán nemzeti öntudatból. Persze egy idő után ráállt a fülem az a-kra, és a szóvégi i-kre. Egyszer voltam csak igazi kommunikatív zavarban. A száraz meleg levegőtől begyulladt a torkom. Annyira berekedtem, hogy teljesen elment a hangom. Este nemigen hallották a kivételesen éppen „teltházzal” bíró és ezért meglehetősen hangos roadhouse-ban, hogy mit akarok: vacsorát, szállást vagy reggelit. Szerencsére másnap ráakadtam egy táblára, hogy orvos 75 kilométerre. „Kiléptem”, hogy minél hamarabb odaérjek. Kaptam tőle gyógyszert, irtózatosan drága volt, ám a hat darabból álló kúra felénél már teljesen elmúlt minden bajom.

Viharos éjszakák

„Szerencsém volt” kifogni három vihart, köztük egy akkorát, melyet az évtized legnagyobbjaként emlegettek a helyi lapok. Általában igyekeztem a roadhousokban megszállni, ám néhány éjszakát a szabadban töltöttem. A harmadikon például a két pihenőhely között 253 kilométer volt a távolság, amit ugyan egy nap alatt le tudtam volna küzdeni, ám akkor felborult volna a további ütemezésem. Az ottani viszonylag kis szél simán elvitte a sátrat a fejem fölül. Legtöbbször az égi áldással egyáltalán nem jár csapadék is, a homok viszont olyan hangot ad, mintha hatalmas tűz ropogna. Aztán találkoztam kis tornádóval. A tölcsérek az út mellett kavarogtak. A szembeszélben egyre lassultam 15 -12, majd kétségbeesett küzdelemmel sikerült 10 km/óra felett tartanom a tempót. Volt, hogy hat napig szembeszélben kellett tekernem. Ennyit az „uralkodó széljárásról” ami az útikönyvek szerint észak-déli, és egyik oka volt a választott útirányválasztásomnak.

A legkegyetlenebb vihar amit kifogtam, alig maradt el a lappfölditől, amelyet az északi túrám során éltem át. Még egy kevés eső is járt hozzá, de nem a csapadék, hanem a majd egy órán át dühöngő égzengésben a közelben cikázó villámok voltak igazán ijesztőek.

Az idő és a tér

A 28 napból, amelyet a kerékpár nyergében töltöttem ez a 18 volt a legkeményebb a északról délre, a sivatagon át, Ausztrália szívében. Nappal 44 fok a hőmérséklet árnyékban ami nem volt , a végtelenül egyhangú tájban. A kulacsaimban sokszor 60 fokosra melegedett a víz: meg lehetett szokni, de megszeretni nem. Egyik nap kipróbáltam valamit: a szálláson este az egyik kulacsomat tele vízzel betettem a mélyhűtőbe. Reggel, amikor továbbindultam egyetlen tömbben állt benne a jég. Fél óra múlva nem tudtam megkülönböztetni, hogy melyik volt a lefagyasztott kulacs, mert abban is olyan meleg volt már a víz, mint a többiben!

Egyetlen dolog miatt volt jó a kísérletem: telt vele az idő pontosabban addig sem azzal foglalkoztam. Az idő múlatása volt ugyanis a legnehezebb. Minden apróságot próbáltam élménnyé tenni. Nagyon vártam a kiszáradt folyómedreket, az útelágazásokat, bármit, ami az egyhangú tájat csak pillanatokra feloldja. A köztes időt pedig felosztottam 10 percekre. Verset mondtam, énekeltem, minél cifrább káromkodásokat eszeltem ki. Sebességátlagokat számoltam, hol csak az egyik, hol a másik lábammal tekertem. Próbáltam kitalálni, hogy mit csináltam például 1972 júniusában...

Ayers Rock és termálkúra

Azért másféle tájakat is láttam a hosszú átkelés alatt. Még az út elején „elkanyarodtam” Mataranka felé, ahol egy termál patak forrásának köszönhetően egy trópusi jellegű fürdőhely fogadott. A patak két oldalán 50 méteres szélességben buja dzsungel nő: egy kis ízelítő abból, hogy milyen lenne Ausztrália, ha több vízzel bírna. Az ország közepén egy száz kilométeres kitérővel meglátogattam az Ausztrália jelképét jelentő Ayers Rock-ot. Megnéztem Coober Pedy-t is, ahol a föld opálkészletének 70 %-át adó bánya található. A legnagyobb élményt mégis mindig az esti megállások jelentették, mikor megérkeztem egy-egy roadhouse-ba. Nagyon egyszerű szállások ezek, bár majd mindegyikben fürdőszobás szobák is vannak. 40-50 dollárt kérnek egy éjszakára. Ilyenkor hívtam fel a családomat Magyarországon, és ébresztettem őket, mert itthon reggel volt éppen. Reggel meg ők ébresztettek fel, mielőtt itthon nyugovóra tértek. Nagyon kevés csomagom volt egyébként, spártai módon éltem. Ezek a reggelek jelentettek csak némi dőzsölést meg ha elém tették a reggelit . Aztán bevásároltam, feltankoltam vízzel a két darab öt és félliteres műanyag kannába és a három kulacsomba 14 liter víz fért majd indultam: mindig tovább, mint ameddig a szem ellát!

Lakottan szép az élet

18 nap után érkeztem Port Augustába, ahol elértem a Déli-óceánt tulajdonképpen a térképen ez még mindig az Indiai, de a helyiek így hívják. Innen már sokkal sűrűbben lakott tájon haladtam a végcélomig, Ausztrália déli fartáján nyugat felé Sydney-ig. A sivataghoz képest itt egymást érik a települések, ám még mindig Ausztrál „módra”. A főváros, Canberra utcáin már csúcsforgalomnak számít az egy időben egy helyen felbukkanó két autó. Ausztrália parlamentje is jellemző erre a kontinensnyi, igen ritkán lakott országra: félig a föld alatt lapul. A tetején egyszerűen fű nő. Mintha egy dombocska kicsit félrecsapná a fűsapkáját, és ablakszemüveget venne fel.

Láttam egy kisvárosban, távol az óceántól, a főtér közepén, a szárazon egy kiszuperált tengeralattjárót. A város nagy szülöttére egy tengerészkapitányra emlékeznek a helyiek ezzel a rendhagyó emlékművel.

Ekkorra már nagyon belejöttem: az utolsó 4 nap alatt 900 kilométert tekertem Melbourne-től Sydney-ig. A kerékpárkomputerem 5528 kilométert mutatott ekkor, a naptárban pedig kipipáltam a 28. nyeregben töltött napot.

Aki ezek után arra számít, hogy Dr. Lászka Jánosnak elege van a magányos kerekezésből, nagyon téved! Közeli tervei között már a Himalája egy részét bejáró túra is szerepel. Tehát folyt. köv.

-M-