2002. július végén, a 400 m-es gátfutás magyar bajnoki aranyérmének megnyerése után befejeztem 19 éves, aktív sportolói pályafutásomat. Már előtte 10 évvel eldöntöttem, hogy a maratont mindenképpen szeretném teljesíteni, erre reális esély ekkor nyílt.

Addigi felkészüléseim során a leghosszabb táv 10 km körüli volt, ezért furcsán hatott a tempó, nevezetesen az első futásom (július 7.) 10 km volt, 5 napra rá 16 km-t, majd még 6 nap múlva 21,1 km-t futottam! Tudom, a versenyszellem. Ettől függetlenül nagyon élveztem az edzéseket, teljesen új gondolatok ébredtek bennem (nagyon közel lakom a Margit-szigethez, ezért ott futottam).
Ezen a távon elidőztem kicsit, a következő 2 hétben 3* futottam átlagosan 20-25 km között. Tudnotok kell, hogy „önsanyargató” módon, frissítés nélkül csináltam az edzéseimet, nehogy már a megállással időt veszítsek.
Ennek aztán lett is eredménye, egy forró július végi napon, szülővárosom (Balassagyarmat) környékén futottam, és hiába kezdtem este 6-kor a futást, a 25 km-es etap során úgy kiszáradtam, hogy úgy nézett ki, 21 km-nél belehalok. Fájdalmaim lettek, iszonyú éhes és szomjas lettem, szédültem, sőt, még kínzó vizelési ingerem is támadt (ami miatt meg is kellett állnom, de produktum nem volt!). Egyszóval kiszáradtam! És még így is hazafutottam, habár a végére 2 perccel lassabb km-eket vánszorogtam. Otthon magamba döntöttem 3 liter folyadékot, lefeküdtem, és a szüleim már csak másnap délben láttak újra.
Szóval: alázat, illetve tiszta, céltudatos fej nélkül senki ne vágjon bele a felkészülésbe, mert könnyen hasonló helyzetbe kerülhet! Én egész életemre megtanultam a leckét!!!

Nagyon fontosnak tartom megjegyezni itt, hogy azért 19 év sportolói pályafutással a hátam mögött komoly tartalékaim voltak a keringésemet és légzésemet illetően, vagyis a 4:30-5:00-es km-ektől még csak nem is lihegtem. Amire igazán fel kellett készülnöm, az a hosszabb táv és az izületeim közötti harmónia megteremtése (pláne a betonhoz való hozzászokás, hiszen előtte kínosan kerültem az ilyen helyeket, pontosan a sérülésveszély miatt - egyébként felkészülésem során a lábam 10 körméből 8 ment tönkre, azonban ez sem szegte kedvem, hiszen a hosszútávfutók, gyaloglók hasonló tapasztalatait én is ismertem).

Mások beszámolóiból tudtam, hogy 30 km fölé el kell jutnom edzésen, amit én a felkészülés során 2x is megtettem. Első alkalommal augusztus 10-én (igen, közel egy hónapra azután, ahogy elkezdtem a felkészülést - a fentiek ismeretében persze mertem kockáztatni), a szigeten 2:47-et futottam. Itt nagyon elfáradtam a végére, így az átlag 5:35-ös kilométerek nem tükrözték összességében az utolsó 5 km-t.
15-én 23 km-t, majd egy nagyobb pihenő után, 21-én 31,6 km-t futottam Balassagyarmat körül, igazán dimbes-dombos vidéken, kimondottan terepen! Itt 3 órát futottam folyamatosan (5:44-es átlag), ez azonban nagyon hasznos volt összességében, hiszen a következő 2 hétben nem tudtam edzeni (a párizsi atlétikai vb-ről tudósítottam, ahol csak szabadidőm nem volt, és el is fáradtam). Mégis, mihelyt hazaértem, mentem is futni egy laza 15 km-t (1:15), azonban nagyon rosszul éreztem magam egészségileg, és később orrmelléküreg gyulladást állapítottak meg, ami 2 hétre visszavetett. Amikor újra edzeni mentem, felfrissülve, sprinteltem egy 15 km-t (1:11), majd a „biztonság” kedvéért szeptember 17-én 28 km-t futottam (2:20 5'/km). Ez nagyon kellett a lelkemnek!!! Egy kicsit aggódtam amiatt, hogy közel a maratoni időpontja, de tudtam már ekkor, hogy képes leszek a 3:30 körüli időre, amit elterveztem.
Ezután még 10 illetve 12 km-t futottam lazán, az utolsó néhány napban pedig „éheztettem” magam a futásra, vagyis semmit sem csináltam. Töltöttem magam szénhidráttal, és mindent a maratonnak rendeltem alá.

Aztán 2003. szeptember 28-án megtörtént velem a csoda, 3:36,22 alatt teljesítettem a távot (félmaraton 1:43,18), és „csak” az utolsó 7 km volt szörnyű. Azt nem mondanám, hogy igazán felkészült voltam, nem is beszélve arról, hogy saját kútfőből dolgoztam ki az „edzéstervet”, azonban tapasztalatom sem volt (egom bezzeg annál nagyobb.).

Azóta még 2x teljesítettem a klasszikus távot, és nagyon büszke vagyok arra, hogy 2004. április 19-én lefutottam a Marathon-Athén távot, pláne úgy, hogy nem volt biztosítva a helyszín, nem voltak versenykörülmények.

Kívánom mindenkinek, hogy tapasztalja meg teljesítőképessége határait, amire a maratoni futás (is) tökéletesen alkalmas, azonban, ha eldönti, hogy felkészül, mindenképpen kérje ki olyan ember tanácsait, aki rendelkezik elegendő tapasztalattal. Ebben az esetben igazi, "férfias" élményben lesz része, és élete egyik legmeghatározóbb életérzését tapasztalja meg!