Mutass jó példát! / Morzsák 352 kilométeren át / Barbara kihívása / Ironman fél vállal / A példakép: Fodor András / Baldini, az olasz hős / Chicago: Rutto, a verhetetlen / Radcliffe és Ramaala visszavág / Sivatagi biathlon / Az utolsó triatlon Nizzában / Csomor majdnem duplázott / Gaag a fődíjra hajt / Szupermaraton a Spuri SC-vel / Pénzügyőrök Isztambulban / Edzésterv a Futás évére / Futócipő a brit hadseregtől / A dohányzás / 1952: Zatopek triplája / Iskola a Gellért-hegyen / Téli csemegék

„Az IRONMAN alázatra tanított”
Kinek-kinek szíve joga, hogy kit választ példaképül. Én most nem sztárallűrökkel, nem a csúcsokkal hivalkodó nimbuszokat állítottam magam elé!
A fotón a Paul Newman-i hasonlósággal ismerős, amúgy veszprémi Fodor Andrást szerénységével mutatom be. Kezdte Ő is, mint sokan mások, a „minták” szerint. Látta a köröket rovó sportbarátokat, miközben jómaga foteltől fotelig tette odébb a hamutartót, tévéből szemlélte mások erőfeszítéseit. 38 évesen elhízottan várta a naplementét - mi más dolga lenne egy átlagpolgárnak: nézni este a műsort, amiben a sztárok egy kicsit közelebb jönnek.

Triatlon Nizzában
Bár az Ironman mindenképpen az Egyesült Államok Csendes-óceáni szigetcsoportjához, Hawaii-hoz kötődik, ám az európaiak is szerettek volna valami maradandó versennyel kirukkolni hosszú távon, így született meg a Nizza Triathlon. Egyébként a triatlon európai és világszövetségének egyfajta rivalizálása sem kihagyható, ha az okokat fürkésszük. Míg a tengerentúliak Hawaii-hoz ragaszkodnak, Európában a nizzai volt a hivatalos hosszútáv. Volt, mert a versengésben elvérzett a nagy klasszikussal szemben. Pedig a Dél-Francia verseny ha lehet még szebb környezetben zajlott, egy kicsivel barátságosabb - 4 km úszás, 121 km kerékpározás és 30 km futás - távokkal. Idén, szeptember 26-án néhány magyar is a búcsúzók között volt, most az Ő beszámolójuk következik.

Stefano Baldini, az olasz hős
Stefano Baldini igazi világverseny-specialista, az egyéni csúcsa nem sorolná a világ legjobb maratonistái közé, de ő mindig jókor van jó helyen. Legutóbb például Athénban, az olimpián: övé lett az aranyérem, s ezzel nemzeti hős vált belőle.
Stefano Baldini nem volt ismeretlen Athén előtt sem, hiszen 1996-ban megnyerte a félmaratoni-világbajnokságot, két évvel később a budapesti Európa-bajnokságon lett aranyérmes, s a legutóbbi két világbajnokságon, 2001-ben Edmontonban és tavaly Párizsban is harmadik helyen végzett a 42 kilométeres távon. A 33 éves futó a 2002-es londoni maratoni óta 2:07:27 órával tartja az olasz rekordot, de nem az időeredményeiről lett híres - ő versenyspecialista.

Emil Zatopek elképesztő triplája az 1952-es olimpián, Helsinkiben
Amikor Emil Zatopek bekerült a világ legjobb és leghíresebb futói közé, még nem is sejtette, milyen nagyszerű szolgálatot tett az utána jövő futónemzedékeknek: feltalálta ugyanis az intervallumos edzést. Ez az új módszer mérföldkőnek számított az edzésmódszerek között, és az 1950-es évektől kezdve mind a mai napig használják a sportolók teljesítményük, gyorsaságuk növelésére.

Miért szeretek futni?
Gaál Noémit a TV2 időjárás-jelentőjeként ismerjük, de médiakapcsolata sokkal régebbi. Immár több mint 13 esztendeje tűnt fel a képernyőn először Egri János oldalán - egy szépségversenyen való jó szereplés után - a Kérdezz-Felelek című műsor háziasszonyaként. Aztán a kereskedelmi csatornák megjelenésével szerencsésnek bizonyult, jókor volt jó helyen, pontosabban Németh Lajos meteorológus és tévés személyiség emlékeiben, mert ő hívta fel, hogy válogatás lesz a TV2-esen, időjárás-jelentőket keresnek - akkor először nem meteorológus mondta be a várható híreket. Noémi megfelelt, maradt, és azóta többlaki életet él: gödöllői vállalkozásai - ajándékbolt, videotéka -, mellett a TV2 időjósa, főiskolára jár kommunikációs szakra, és amikor csak teheti, sportol. Vékony és hajlékony kislányként talajtornászként kezdte, de nem lett versenysportoló, ám a mozgás szeretete megmaradt benne. Ugyancsak Németh Lajos volt az, aki először elhívta egy futóversenyre, nevezetesen a Maraton Váltóra, hogy erősítse a TV2-Földi Villámok csapatát.

Téli csemegék az otthon melegében
Egy igazi futó télen sem tudja abbahagyni a rendszeres testedzést, zuhanjon akár mínusz tartományba a hőmérő higanyszála. Ilyenkor természetesen nem csak az edzés megválasztásával, a megfelelő ruházattal alkalmazkodunk a hideghez, hanem a táplálkozással is. Úgy döntöttünk, hogy szólnunk azokról a leginkább télen fogyasztott csemegékről, amelyek az ünnepi hangulatot még melegebbé varázsolják és egy sportos családtag étkezését is előnyösen egészítik ki.

Chicagóban hiába indítottak rohamot a világcsúcs ellen
Rutto, a verhetetlen
Chicagóban hosszú kihagyás után visszatért a maratoni táv korábbi kétszeres világrekordere, az amerikai Khalid Khannouchi, de végül a kenyai Evans Rutto megvédte címét, és a világcsúcs-kísérlet sem volt eredményes. A nőknél a román Constantina Tomescu-Dita első nagy versenyét nyerte.

A dohányzás
Kell-e írni a Spuri újságban a dohányzásról? Az újság főszerkesztőjével beszélgettünk erről, és eleinte nem tudtunk dűlőre jutni: „A futók úgysem dohányoznak, fölösleges ezzel foglalkozni! A sportolás és a dohányzás ellentétes fogalmak, mert aki sportol, az egészséges életmódot folytat, és ebbe nem fér bele a cigarettázás!” Azután, mikor egy-egy verseny vagy edzés után a főszerkesztő is látott itt-ott felparázsló cigarettát, akkor már beadta a derekát, szabad utat kapott a téma. Meggyőzte az is, hogy a nagyvilág futóújságjai is rendre foglalkoznak a témával, mert nemcsak a dohányzás, hanem annak nemdohányzókat sújtó hatásai is egészségrombolóak. Érdemes tehát tisztában lenni ezekkel a hatásokkal is. Az alábbiak bárki számára hozzáférhető adatok, kisebb-nagyobb mértékben természetesen a kutatásoktól függően évről-évre változnak.

Hogyan futhatunk gazdaságosabban?
Az energia nagy kincs. Ezt a triatlonosok is jól tudják, kiváltképp azok, akik hosszabb távokra adták a fejüket. Egy gazdaságosabb futással sok-sok energiát takaríthatunk meg, ami a verseny utolsó harmadában aranyat érhet.

Egy érdekes kísérlet a kenguruk földjéről
Míg a futás gazdaságosságát elemző tanulmányok eddig a maximális oxigénfelvétel (VO2max) szintjét tartották a hosszútávfutó-teljesítményt elsősorban meghatározó terhelés-élettani mutatónak, ausztrál kutatók kísérleteik során figyelemreméltó következtetésekre jutottak.
A futás gazdaságosságának növelésére hagyományosan a hosszú, lassú iramú futásokat alkalmazzák világszerte. Ezzel a módszerrel elsősorban a keringés - kifejezetten az izmokat oxigénnel és tápanyagokkal ellátó hajszálérhálózat - fejlesztése érhető el.
Az ausztrál kísérlet más - mégpedig biomechanikai - megközelítésből vizsgálta a problémát: a dinamikus láberőnek van-e hatása a gazdaságos futómozgásra?
A kutatók 17 hosszútávfutót két csoportba osztottak:
A kísérleti csoport - a normál futómunka mellett - 6 hétig dinamikus láberősítő gyakorlatokat végzett. A kontrollcsoport a hagyományos edzéseit folytatta a kérdéses időszakban.

Radcliffe és Ramaala vigasza
Athén aligha tartozik Paula Radcliffe vagy Hendrick Ramaala kedvenc városai közé. New York mostantól annál inkább. Mindketten feladták a maratont az olimpián, most viszont a világ egyik legnagyobb utcai versenyének megnyerésével vigasztalódtak.
Dupla vagy semmi - így minősítették a brit lapok Paula Radcliffe New York-i próbálkozását. A maratoni táv világrekordere Athénban abszolút esélyesként feladta a kedvenc számát, majd hirtelen elhatározással elindult 10 000 méteren, de az Olimpiai stadionban is kiállt a versenyből. A lelki egyensúlyát vesztő atlétanő bejelentette, nem fejezi be a pályafutását, de az idén már áll rajthoz több versenyen. Még a félmaraton-világbajnokságot is lemondta, ezért volt meglepő, amikor alig két héttel a rajt előtt nyilvánosságra került: elindul New Yorkban. Félmillió dollár volt a tényező, amely döntése megváltoztatására bírta Radcliffe-et, s a szakírók éppen attól féltették, hogy egy újabb kudarc végképp megtöri a britek kedvencét.
Kár volt félteniük!

Spartathlon - két és félszáz kilométer megállás nélkül

 A maratoni csata hírvivőjét gyakran azonosítják Pheidippidész-szel, az ókori „kengyelfutóval”. Ám sokkal valószínűbb, hogy a jó hírrel Athénbe futó katona nem ő volt! Hérodotosz, a nagy történetíró biztosan egy másik történetet írt meg, ami az Athénből Spártába futó „hivatásos hírvivőről” Pheidippidészről szólt. Az aligha hihető ugyanis, hogy egy harcos Maratonból a jó hírrel elrohan Athénbe, ott meghal (a hatás - és a későbbi jó PR - kedvéért), majd továbbfut Spártába, hogy nem kell az erősítés! Sokkal valószínűbb, hogy a hírvivő a csata előtt futott a másik városállamba, hogy segítséget kérjen. Bár a Spártai harcos nép volt, ám soha nem voltak annyira őrültek, hogy külön szólni kelljen nekik, hogy „bocs, de mégsem kell jönnötök az átlagosan százszoros túlerőt jelentő perzsa sereg ellen!” Pheidippidész története pedig akkor akár igaz is lehet! Egy jól képzett „kengyelfutó” - a korabeli postás - akár meg is tehette a leírások szerint a 246 kilométeres távot 36 óra alatt. Ez a legenda is csodálatos, akár igaz, akár csak történetírói fantázia szülötte. Míg a maratoni táv bárki számára megnyitja a hosszútávfutás csodáit, az ultrafutókat a 246 kilométeres táv, a Spartathlon bűvölete fogta el. Az ötlet, hogy Pheidippidész útjából verseny legyen, néhány angol ultrafutóé. Húszegynéhány esztendővel ezelőtt John Foden, a Brit Királyi Légierő szárnysegédje három társával indult neki a távnak, és Foden kereken 36 óra alatt elérte a spártai Leonidasz-szobrot, míg társa, John Scholten még nála is gyorsabb volt félórával. Ezután megalapították a versenyt, és megállapították a 36 órás szintidőt: megszületett a Spartathlon, amely minden ultrafutó álma.

A Spartatlon 20 éves történetében szinte minden évben találunk magyar neveket a célba érkezők között. Bogár János évekkel korábban nyert is! Ebben az esztendőben a négy magyar futó közül kettőnek sikerült időben odaérnie Spártába. Lőw András immár hetedik alkalommal lett spártai hős, míg Bontovics Tímea első magyar nő, aki elérte a célt! Mindkettőjük teljesítménye egyfajta mérföldkő a hazai ultrafutás történetében! Az ő beszámolójuk következik egy rendhagyó futónapló formájában.

Első rész: a fele se tréfa!

Előzmények
Bontovics Tímea: - Nekem nincsenek álmaim. Miről is álmodozhatnék: három szép, egészséges gyermekem van (3, 6, és 9 évesek), szeretjük egymást a férjemmel, a munkahelyemen megbecsülik a munkámat. A futás fontos ugyan az életemben, de a család azért mégis előrébbvaló. Mikor 12 éve elkezdtem futni, hamarosan látszott, hogy nem vagyok túl gyors, a hosszú, lassú futás viszont már az elejétől fogva jól ment. Két héttel az első maratonom után megfutottam a másodikat, 2 hónappal ezután pedig már az első 12 órás verseny következett (1992-ben). Ezt legnagyobb csodálkozásomra megnyertem, ami óriási lökést adott a további versenyekhez. További hosszabb-rövidebb ultrafutások következtek, de 12 óránál hosszabbat soha nem próbáltam ki. Hallottam ugyan a nagy és általam tisztelt ultrafutóktól, hogy van egy verseny Görögországban, a Spartathlon, AZ ULTRAFUTÓ VERSENY, de ennek távja, a két és félszáz kilométer elérhetetlennek tűnt számomra. Amikor megfordult a fejemben, hogy legalább meg kellene nézni közelebbről is ezt a versenyt, vagy éppen terhes voltam, vagy szoptattam, vagy annyira kicsi volt az aktuális legkisebb gyermek, hogy nem lehetett több napra magára hagyni. A Spartathlon továbbra is elérhetetlennek látszott. Ez az év volt az első, amikor úgy tűnt, hogy a külső körülmények már megengedik, hogy megnézzük ezt a versenyt. Viszonylag nagyobbacskák lettek a gyerekek, össze tudtunk annyi pénzt gyűjtögetni, hogy lehetővé váljon az utazásunk. Nem szívesen utazom sehova a férjem nélkül, ezért úgy terveztük, hogy ide is együtt megyünk. Az, hogy a futáson mi fog történni, gyakorlatilag eszembe sem jutott. Ellentétben a férjemmel, aki viszont részletesen kielemezte a verseny minden kilométerét, pontos táblázatot készített, hogy hova, melyik frissítőállomásra mit kell leadnunk, és a leadott holmikhoz előreláthatólag mikor juthatunk hozzá. Hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések keretében kivallatta Lőw Andrást, a tapasztalt spártai hőst a legapróbb részletekig. Én a magam részéről már annak is nagyon örültem, hogy egyáltalán elfogadták a nevezésünket, hogy repülőre ülhetünk, hogy eljuthatunk a Versenyre. Még egy támogatót is sikerült találni, a Saucony cég képviseletében Fülöp Antal megbízott bennünk, és ha anyagilag nem is, de sportfelszereléssel tudott nekünk segíteni, amit ezúton is köszönünk!

Lőw András: - Idén a Paralimpia miatt a szokásosnál (szeptember utolsó péntekje-szombatja) egy héttel később rendezték meg a Spartathlont, a huszonkettediket. Az első meglepetés szerdán, Ferihegyen ért, mert Bontovics Tímeán és Lelkes Gusztin kívül csak Kalotai Levente várta, hogy Athénba repülhessen. A második meg csütörtökön: nem is jött más magyar futni! A glyfadai London szálló felújítását befejezték, így kevesebb futót tudtak egy-egy szobába bezsúfolni, mint korábban. Gusztiék és Levente a Londonban laktak, minket Edittel, a barátnőmmel pár száz méterrel odébb az Emmantinaban szállásoltak el. A kétlakiság egy kicsit kiszakított minket a fősodorból, de legalább dupla reggelivel járt. Szerdán elintéztük a formaságokat (befizetés igazolása, orvosi papír - amit idén a fogorvosom pecsételt le, rajtszámfelvétel) és vérünket áldoztuk a tudomány oltárán (a Harokopio Egyetem Táplálkkozási és Dietetikai Tanszéke három éve mér sok mindent a Spartathlon vállalkozó kedvű önkéntesein), majd vacsoráig lementünk a strandra A vacsora fénypontja Levente mézeskrémese volt házi forrásból. Sok-sok ismerős ultrafutó jött el: Ari Mustala, Janne Kankaansyrja, Kjell-Ove Skoglund, Bertil Palmqvist, Kenny Wallstrom, Seppo Leinonen, Mary Hanudel-Larsson, Markus Thalmann, Mark Williams, Bob Meadowcroft, Kimie Noto-Funada, Hiroko Okiyama. Jó volt velük beszélgetni! A csütörtök is beszélgetéssel és stranddal telt el.

Marios Fournairs készített egy kérdőívet, amit mi mindannyian lelkiismeretesen kitöltöttünk. Volt benne egy kérdés az elmúlt 12 hónapban futott kilométerekről. Gondosan beleszámoltam a versenykilométereket is, de még így is kétszer 0-t kellett írnom és 400 volt a legtöbb. Ettől az összefoglalótól nem nyugodtam meg. Már korábban is volt bennem szorongás, mivel idén csak egy versenyt fejeztem be eddig: az őszi Nike Budapest Félmaratont. Igyekeztem nem ezzel foglalkozni, mivel többet már úgysem tehetek az esélyem növelésére. Egy másik kérdés: hány hónapja készülsz a Spartathlonra? Hány hónap is telt el 1987 novembere óta, amikor Mravlje Dusan beszámolóját hallgattam a Duna-kanyar futás estéin? Nos, azóta!

Az utolsó simítások
Bontovics Tímea: - Igyekszünk korán lefeküdni, számomra nehezen megy az elalvás. Hajnali 4 óra 15 percre van beállítva az ébresztőóra.(ez az időeltolódás miatt számunkra gyakorlatilag 3 óra 15 percet jelent). 5 órakor reggeli, az ember ilyenkor igyekszik minél többet magába erőltetni, már amennyire ez ennyi alvás után ilyen korai órán megy, hiszen előreláthatólag másfél napig ez az utolsó asztalnál töltött étkezés. Hat órakor már indulnak is a buszok a rajthoz, az Akropolisz lábához. Még az utolsó simítások, WC helyett a bokorba bújás, készülődés. András speciális, kézre erősíthető nagyon kényelmes fogású kulacsa a kezemben, néhány szem hányinger és hasmenés elleni tablettán kívül csak ezt viszem magammal.

Lőw András: - 4:40-kor kelünk. Kint még masszív sötétség, de meglepő módon nincs hideg. A London hotelban már mindenki talpon van. Csöndesen reggelizünk. Egyre inkább zsugorodó gyomromba kevés reggeli fér. A reggeli vége felé George (nyakában már a hivatalos stopper) kezdi terelni a népet: „Fogd a cuccod, kimész az ajtón, felteszed az első buszra, fölszállsz valamelyikre és vársz!” Megjönnek Levente kísérői a bérelt autóval. Editet elviszik majd Korinthoszig, azután meglátjuk Levente mennyivel lesz előttem, és hogyan tovább. Így Edit hátizsákját betehetjük hozzájuk. A rajtig már nincs több elintézni valónk. George kitartó hajcsárkodásának hála, pontban hatkor elindul a konvoj az Akropoliszhoz. Meglepően gyorsan odaérünk. A város még nem ébredt föl. Készítünk pár csoportképet a kis magyar csapatról. Utána egy kicsit félrevonulok. A forgatag vegyes érzelmeket kelt bennem. Itt van 183 életerős, tettre kész sportoló 6 kontinens 30 országából. Fotózkodnak, nyilatkoznak, jó kedvűek, bizakodók. De mi lesz velük fél, egy, másfél nap múlva? A java részük addigra riadt kis nyuszika lesz és az árokparton, vagy az orvosok kezei között sírdogál majd. És mi lesz velem? Napnál világosabban tudom, mi vár rám. Sosem bíztam abban, hogy majd idén nem lesz semmi gond. Lesz gond bőséggel! Remélem lesz elég erőm megbirkózni velük.
Elköszönök Edittől (rá is épp elég megpróbáltatás vár), és beállok a hátsó sorba. Kezd virradni, már halványan színek is látszanak.

Rajt
Bontovics Tímea: - Vakuk villannak, csoportképek készülnek, majd visszaszámlálás és nekilódul a száznyolcvan fős mezőny. Az ébredező Athén belvárosából rendőri biztosítással futunk ki. Mivel a férjem szeme nagyon nehezen alkalmazkodik a sötéthez, kézen fogva indulunk. Néhány perc múlva aztán kezd világosodni, szólok, hogy álljon be mögém, és kövessen. Hamarosan nagy puffanást hallok, szegény megbotlott egy járdaszegélyben és jókorát esett. Alaposan leverte a térdét, kezét, nem a legjobb előjel. Mit tehetünk, megyünk tovább. 10 kilométer városi szakasz után rákanyarodunk a Korintosz felé vezető autópályára. A leállósávon haladunk tovább és nagyon kell figyelni, mert a görög autósok ezt a sávot ugyanolyan előszeretettel használják, mint az összes többit. Szerencsésen eljutunk Elefsináig, ahol elhagyva a sztrádát, a régi országúton folytatjuk utunkat. Az iparvidék sivárságát a domboldalak tetejéről elénk táruló kilátás ellensúlyozza. Az egyre magasabbra kúszó nap kegyetlen égetése ellen a legtöbben sapkát húznak. Én sohasem szoktam fejfedőben futni, de a biztonság kedvéért nálam van a Saucony sapkám. Hogy ne unatkozzak, két francia futóval beszélgetek, az egyikőjük már hatszoros spártai hős. A frissítőállomások három-négy kilométerenként követik egymást, az első néhányon a reggeli hűvösben megállás nélkül haladunk tovább, később azonban már időzünk valamennyinél. Igyekszem minél rövidebb időt tölteni a frissítéssel, hiszen minden perc számít, amit nem haladással töltök. Ezt a célt szolgálja a kezemben vitt kulacs is.

Lőw András: - A Gázgyárnál (most Technopolis néven szerepel Athén Millenárisa) elköszönök Timitől és Gusztitól. Hamarosan rátalálok Kimie-re, és beállok mögé. Itt pont jó lesz. Igaz sok szelet nem fog (az apró japán kisebb, mint 140 cm!), de jól esik a pattogó apró lépései mögött, lomhán, nagy laposakat lépni. Mögötte futva rengeteg vicces arcot látok (leeső állak, kerek szemek, megálló rágógumik), amint az álmos athéniak, buszra várva észreveszik, hogy van, aki ilyen alacsonyan is hatalmas futó (1995: 3.; `96: 3.; `97: 2.; `98:! 2.; `99: 2. három és fél percre az elsőtől; 2000: 4.; `01: 2.; `02: 6.: `03: 4.).
Fázni nem fázok, de melegem sincs. Az első frissítő nagyon hirtelen jön, még nem is ittam a kulacsomból. A második után (10.8 km - 55:48) rátérünk az autópályára. Mellettünk a 2x3 sávos forgalom araszol. Lejt az út a tengerhez. Kimie nem szedi úgy a lábát, ahogyan én le tudok „gurulni” az ilyen lejtőn. Két hórihorgas dánnal előbbre megyek. A forgalomból Editék köszönnek rám. Ezek szerint sikerrel kiértek Athénból. A nagy zajban is telnek a kilométerek.
A negyedik állomás után (20.5 km - 1:49:20) végre letérünk az autópályáról. Nem futok gyorsabban, mint a körülöttem levők, viszont minden frissítőnél változik a társaság, mert megtöltetem vízzel a kulacsom, felkapok pár falatot és egy poharat és már ott sem vagyok.
A Spartathlonon 75 frissítő van. Ha csak két percet veszek az állomáson töltött átlagos időnek (a nagyobb helyek és az éjszaka miatt ez egyáltalán nem túlzó becslés), az 150 percet, azaz két és fél órát jelent, amit mind ki kell termelni.
Eleusban megint kint várnak minket az iskolások. Lelkesek, aranyosak, mint minden évben. Végigvárják a teljes mezőnyt, ami már vagy egy órára széthúzódott. Jönnek a csöndesebb utak. Néha-néha egy kis árnyék. Felhő nincs az égen. Az erős szélben a harmincegy-két fok nem is tűnik föl.
Megara jön. Itt lakott Euclides, meg még néhány nagy koponya. Most a városon túl ronda kőbánya van és ezen a környéken nagyon hullámzik a régi országút. Jön a Kokkinis szálloda kerek 50-nél (50 km - 4:40:45). Innentől Nemeáig tart az a rész, ahol leginkább lehet magyarokkal találkozni. Most Tímeáék mögöttem vannak. Levente, pedig biztosan jóval előttem. Három frissítővel később Mary Larssont érem utol. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol négy éve abbahagytuk. Betegen érkezett Athénba. Az orvosa megtiltotta, hogy lázasan elinduljon, ezért persze reggelre lement a láza. 2000-ben bő 30 km-rel később találkoztunk össze. Két frissítőn át beszélgetünk. Rune, gyerekek, babyjogger, jó-e nekünk ez az idő...
A strandok után feltűnnek a vízen a csatornához sorban álló hajók. Jön a következő olajfinomítós ipari terület. Nagyon ronda.

A negyedén túl
Bontovics Tímea: - Már 60 km-nél érzem, hogy nem vagyok teljesen friss, ez egy kicsit elszomorít, de nem baj, hiszen itt vagyunk mindketten a férjemmel, azon a versenyen futunk, amit olyan régóta szerettem volna megnézni, gyönyörű szép a tenger, haladunk tovább. A tervezett 9 óra helyett 9'10-kor érjük el a korintoszi csatorna után levő első nagy ellenőrző pontot. Húsz perc előnyünk van a szintidőhöz képest, de ebből hét elmegy az ebédeléssel, úgyhogy igyekeznünk kell. Fél szemmel látom, hogy többen üldögélnek, pihengetnek, mi rohanunk tovább. Néhány kilométerrel később, a régi korintoszi romok mellett futunk el, amikor a férjemnek meg kell állnia, hogy kiszúrjon és letapasszon egy vízhólyagot a lábujján. Ekkor rövid időre elveszítjük egymást, én ugyanis tovább kocogok, hogy ne veszítsünk időt, mondván, hogy ő úgyis gyorsabb nálam. Valóban hamarosan követ is engem, de nem biztos benne, hogy egy esetleges pisilés miatti kiállásom miatt nem ment-e el mellettem. A szervezők útbaigazítják, hogy ott fut a felesége elöl, csak menjen, aztán nagyon készségesen még engem is megnyugtatnak, hogy hamarosan jön a férjem. Látszik, hogy mindent megtesznek, hogy a körülményekhez képest mindenki jól érezze magát.

Lőw András: - 75. kilométer után szokott valaki hideg vizet osztogatni. És tényleg, most is kint van az asztal, rajta a gyöngyöző műanyagflaskák. Bár szinte tele a kulacsom, (fél km-rel korábban volt a 20. frissítő) egyet felkapok. Olyan jó érzés ebben a nyamvadt helyzetben megajándékozottnak lenni. Jó megtapasztalni, hogy idén is gondolt ránk a kedves helyi ismeretlen. A felét fölhajtom, a többit az éppen megfogott franciának adom. Nem lehet túl jól, ha már ennyire nem lát ki a fejéből.
Egy autópályás rész után végre jön a csatorna. Tavaly itt értem utol Ispánki Zolit, akinek akkor már nagyon fájt az Achilles-e. Sajnos azóta sem működik tökéletesen. Ezért nincs most itt.
A csatorna szédítő! Utána végtelen parkolók jönnek. Keresek virágot Editnek, hiszen mindjárt találkozunk.
Kaptató, bal kanyar és itt van. Már várt. Jó látni őt. Kulacstöltés, egy üveg izotóniás narancs, egy tál rizses hús joghurttal, puszi és indulás tovább. (22. frissítő, 81 km - 7:47:59)
Előttem, mintha Levente futna tovább. A rizses hússal kimért léptekkel gyalogolok. Az evés nehezen megy, még joghurttal is száraz a táp. A narancslével lekúszik valahogyan, de nincs annyi kezem, hogy ez mind kéznél legyen. Evés közben elhúz mellettem Kimie.
Az autópályáig befejezem az evést, és óvatosan megindulok. Eddig Kimie az egyetlen, aki az egyéni futók közül megelőzött. Az emelkedő végén jobb kanyar. Szerintem itt kezdődik a verseny. Innentől jobban tagolható a táv. Három-öt frissítő és megint találkozhatok Edittel.
A hosszabb egyenesekben látom, hogy az előttem futó legény próbál tapadni Kimie-re. Editék jönnek, lassítanak nálam, de a Levente-szerű legénynél nem. Előttem egy koreai fut 63-as rajtszámmal, Levente idén 83-as Merre lehet? Jól van-e? És Tímeáék?

Már csak másfélszer ennyi...
Bontovics Tímea: - A 100 kilométeres pontot este hétkor érjük el, felvesszük a fejlámpánkat meg a frissítőinket és tíz perccel a zárás előtt kocogunk tovább. Eredetileg úgy terveztük, hogy a korinthoszi nagy frissítőállomás után már lazábban is mehetünk, és folyamatosan növelni fogjuk az előnyünket a szintidőhöz képest. Gyakorlatilag viszont semmit nem nőtt az előnyünk. Andrással korábban elemeztük a tapasztalatokat, és ő figyelmeztetett arra, hogy a szintidők mentén futáshoz rendkívüli lelkierő szükséges. Mindazonáltal volt már olyan, akinek ez sikerült. András a korinthoszi állomásnál a szintidőt fél órára megközelítők társaságát egyszerűen „halálzónának” nevezte. Én azonban pontosan érzem, hogy a lassú kezdés az egyetlen lehetőségem, ha ennél gyorsabban futnék, azt nem bírnám sokáig (még 145 km van hátra), lassabban pedig a szintidő miatt nem mehetek.

Lőw András: - Megint csöndesebb utakon megyünk, jobbról, balról szőlőskertek. A frissítőkön végre van szőlő, magnélküli, mézédes. 28. frissítő (Assos) 100.5 km - 9:50:03. Két hónapja Zalaegerszegen csak arra voltam képes, hogy 50-nél föladjam. Most hál`Istennek megy, még nincs gondom. Már itt van a korinthoszi Zevgolatio, de még Edit nem előzött meg. Utolérem Anke Drescher-t. (Minek ilyen borzasztó gyorsan kezdeni? - Utólag kiderült, aludni akart egy órát és ahhoz gyűjtötte az időt.) Fiúk jönnek kis cetlikkel, meg nagy füzettel. Röptében bevésem a nevem, rajtszámom az egyik füzetbe, a cetliket elteszem.
Éppen megyek tovább a frissítőtől, mikor Editék megjönnek. Jól van, de Leventétől csak így értek utol. Már túlzottan szétcsúsztunk, mostantól stoppolnia kell.
A faluból kiérve, át a főút alatt, és jön a Nemea felé vezető völgy, rendesen kúszik fölfelé, de már jön némi árnyék is. Nagyon vártam, hogy jöjjön az enyhület. Edit egy tavalyi ismerősre talált. Ő vitte tovább Zevgolatioból. Míg megelőztek, kértem szerezzen sört. Így érek Soulinariba (31. pont, 110 km - 10:50:14). Hivatalosan nincs sör, de éppen érkezésemkor lép ki Bertil egy ampulla gyöngyöző Amstellal a frissítőasztal mögötti kocsma ajtaján. Szóhoz sem jutok, csak Bertil angyalszárnyait látom és már az üveg harmada le is csúszott a torkomon. Egy elhaló köszönömöt rebegek, és gyerünk tovább. Tíz éve itt már vastagon sötét volt és nagyon rosszul voltam. Azóta napnyugta előtt járhatok erre.

Félidőben
Bontovics Tímea: - Már közeledünk a 124 km-nél lévő némeai nagy ellenőrző ponthoz, amikor a férjem hányinger elleni gyógyszert kér. Némeában spagettit eszünk, tartjuk a tízperces előnyünket a szintidőhöz. Sajnos Guszti gyomra egyre rosszabbul van, nem marad meg benne semmi. Próbálok segíteni neki, kiszolgálom a frissítőállomásokon, de amit megeszik, azt hamarosan viszont is látjuk. Éhesen-szomjasan, üres gyomorral viszont nem lehet messzire jutni. A helyzetet súlyosbítja nagy ellensége, a sötétség. Természetes, hogy erre előre felkészül az ember valamennyire, ezért nemcsak fejlámpát, hanem kézilámpát is vittünk magunkkal. Nem olyan könnyű azonban egy elemekkel feltöltött lámpával a kézben, kulacsövvel a derékon, üres gyomorral öklendezve éjfél és hajnal 3 óra között számára gyakorlatilag tökéletes sötétségben kóvályogni, folyamatosan egy pontra, az én hátul levő fényvisszaverő rajtszámomra meredve azt követni.

Lőw András: - Végre Nemea. Itt van Edit is, de sör nincs! Feltankolok, körül sem nézek, már megyek is (35. pont 124 km - 12:24:24). A faluban három lap Sezamkit is megeszek. Jön a kísértés, hogy be kellene menni az egyik udvarba sörért, de mindenütt a szüreti edényeket mossák a nap végén, és átható must szag terjeng. Így túl ciki sörért esedezni. Még eszem Sezamkit, úgyis mindjárt itt az utántöltés. Mire kimászok a nemea-i katlanból és befordulok balra egy oldalvölgybe, csöndesen leszáll az éjszaka.
Jön a lámpa, utána pedig a földút. Itt már más futóval nem találkozok, egyre magányosabb a verseny. A kedvem még jó, nagyobb gondjaim nincsenek. Persze, ha egyszer Édesanyám így látna meg, biztosan elfacsarodna a szíve. A földúton van szint is rendesen. Malandreni előtti utolsó ponttól olyan aszfaltot terítettek le a görögök, mint amilyen a Bartók Béla úté. Jó kis meglepetés, már éppen elég kővel vertem le a lábam.

 (A következő számban folytatjuk!)