Még Szentmártoni Imrének hívták és 12 esztendős volt, amikor Szegeden - ahol akkor lakott - elcsábították focizni. Az edzéseken, a hosszú futásokon derült ki, hogy mennyivel gyorsabb a többieknél. Az iskolai versenyeket sorra megnyerte és a középiskolájában sem talált legyőzőre. Ekkor már inkább csak atletizált, és a régiós bajnokságokon is rendre dobogós helyen végzett.
”Még
mindig emlékszem arra a két fiúra, akikkel nagy csatákat vívtam, de a dobogó
legfelső fokára megyei szinten már nem tudtam felfutni - emlékszik vissza
Imre, akit a nagyközönség és a szakma manapság inkább csak St. Martin
néven ismer. - A középiskola után abbahagytam ugyan a versenyzést, de a
haverjaimmal elég sokszor összejövünk egy focimeccsre, a popválogatott tagja
is vagyok. Sajnos egy sérülés miatt tavaly hónapokat ki kellett hagynom,
és a lemezkészítési időszakokban is alig van időm a mozgásra, de amikor
csak időm van, szinte rögtön rám tör az érzés, hogy futnom kell! Jól
lehet közben meditálni, jár az ember agya, de a napi gondokból mégis kikapcsol.
Elhívom a kutyákat magammal, és nekilódulunk a domboldalaknak. 6-8 km mindig
összejön, de ebben megállások, nekilódulások is vannak. Ha komolyan csinálom,
akkor csak az egyik kutyámat, a német juhászt viszem magammal, mert ő fegyelmezett,
el lehet engedni, de a két boxerre nagyon kell figyelni, mert hajlamosak
összeveszni másik kutyákkal. Amikor bent laktam Budapesten, akkor a rakparton
futottam, de a térdem nagyon megérezte! Aztán Budaörsre költöztem, ahol
remek futóterepek vannak. A futás jó alapokat ad a szakmámhoz is, bár én jóval előbb kezdtem a zenélést, mint a sportot. Hat évesen kezdtem trombitával, ami nehezebben megszólaltatható hangszer, mint a szaxofon. Ez is egyfajta edzés, hiszen az ember minden nap gyakorol, bár a légzéstechnika más, mint a futásnál. Én nem fönt veszem a levegőt a tüdőmben, hanem az alsó háromnegyed részét telítem, úgy, mint az énekesek, rekeszizommal dolgozom. A futásnál viszont fenn kell vennem a levegőt, ami egészen más. De ez is egyfajta tréning, ami jól jön a maratoni - akár három és félórás! - koncertekhez is, ahol kell az agyi munka az improvizációhoz, a kommunikációhoz a közönséggel, és a többi pedig fizikai megterhelés.„