maratoni történet - Walter Ulrik

Az első maraton

Nekem a 2011 az extrém futásokról szólt. Nyilván csak nekem, az én futómúltamban extrém.

Futottam az év elején -6, -8, -10 fokban, este, egyedül, amikor mindenki behúzódott a hideg elől. Futottam nyáron 40-50 fokban a Hortobágyon. Futottam beláthatatlan emelkedőn május végén, fel a Kékesre közel 12 km. Futottam családias, 9 fővel indult versenyen Kismaroson. Futottam bő 30.000 indulóval rajtoló Bécs Félmaratonon. Futottam itthon, megvolt életem első külföldi versenye. Futottam egész jó időt: 1:53 (Bécs és K&H), de volt egy 2:50-es borzalom a Hortobágyon. Futottam egyedül, futottam társaságban. Mindegyik másképp és másért jó. De ma már nem tudnám elképzelni, hogy csak egyedül csinálom. Kell a társaság! Futottam 6 km-es versenyt, és immár a nagy táv is meghódítva: 42.2 km!!!

Ezek leírhatatlan és feledhetetlen emlékek. Küzdelmek. Könnyek. Fájdalmak. De: teljesítve. Sokszor "megkaptam", hogy nincs bennem igazi versenyszellem, nem hajt az idő, beállok hátra, majd lesz valami. Sokszor akár bele is sétálok. Igen, ezek tények. De én egyszerűen élveztem ezt idén így. Hajt az óra! Engem is. Én is szeretnék jobb időket futni. De tudom, hogy ez az év nekem nem erről kellett, hogy szóljon. Majd ha ledobom ezt a 15 kilót, akkor talán. Nem szeretnék oda jutni, hogy bosszantson egy gyengébben sikerült eredmény. Nem szeretném, ha bármikor kiszálljak egy versenyből, csak azért, mert nem jött össze a kívánt tempó.

Futok, mert jó futni. Futok, mert egészséges. Futok, mert eszméletlenül jó a társaság. Futok, mert cinkosan össze tudunk kacsintani: "Te is futsz!". Futok, mert az ismeretlen futók is köszönnek egymásnak! Futok, mert a versenyek hangulata leírhatatlan: az a tömeg, az a szurkolósereg. Á, felfoghatatlan. Futok, mert szép a táj. Futok, mert jó érzéssel tölt el a fizikai teljesítés. Futok, mert bizonyos értelemben magányos, feszült vagyok és ez segít. Futok ezer ok miatt.

266 km-t nyomtam le januárban. Jól esett, nem volt nehéz, nem fájt. Barom módon lementem focizni és le is sérültem tőle.. 30-40 km-es 2 hónap jött. Futottam 4 hét alatt 3 Félmaratoni versenyt! És jól esett. Igen, sokszor agyatlan módon vágok neki. De egyszerűen élvezem, hogy feszegetem a fizikai határaimat. Kell nekem.

Nagyon féltem az október 2-től. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy belevágjak-e... Nem féltem a fájdalomtól, azt tudtam, hogy lesz. Nem féltem a sérüléstől, mert az igazából bármikor benne van a pakliban (ha lett volna ilyesmi, azonnal kiszállok) Nem féltem attól, hogy nem tudom megcsinálni. Egyszerűen tudtam, hogy ha törik, ha szakad, de meglesz.

Attól féltem, hogy nem leszek elégedett az eredménnyel. Hiába voltam vele úgy előtte, hogy mindegy. De mindig ott motoszkál a kisördög, hogy lehetett volna jobb is. Ha ott nem állok le, ha ott gyorsabb vagyok stb. Ez volt az egyetlen.

Pihentem 2 hétig. Össz-vissz 2 szigetkör volt ez idő alatt. Az utolsó 4 napot szó szerint végigzabáltam. Tészta tészta hátán. Csoki, süti minden mennyiségben. Nem kívántam, de tudtam, hogy kell. Még tegnap reggel is nyomtam a csokit, pedig nem nagyon akart lemenni. Tele voltam erővel. Tele voltam elhatározással. Totálisan a szent cél lebegett a szemem előtt: MEGCSINÁLNI! Nincs kifogás, nincs nyavalygás. Menni kell előre.

Teljesen zsongtam szombat estétől. Már alig vártam, hogy elinduljunk. Izgultam, mint egy kisgyerek, amikor várja a karácsonyt.

Elindultunk. Igyekeztem fejben ott lenni. Igyekeztem visszafogni magam, mert hosszú a verseny. 16-18 km-ig semmi gond nem volt. Kényelmesen mentek a 6:00-6:05-ös tempók. Visszafogva! Ott viszont, az Árpád-híd felé közeledve nagyon megnyomott valami. Talán a meleg, a tömeg, vagy a fáradtság? Nem tudom. Onnantól vánszorgóssá kezdett válni. Onnantól kezdett fájni.

De: egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ki kellene szállni. Ilyenkor szinte mindig elgondolkodok, hogy ennek mi értelme van? Most nem. Ott volt az út, tudtam, hogy menni kell. Mert az az érem nekem KELL!!! És mentem, mint a robot. Egyre lassabban, egyre többször meg-megállva. 28 km-nél már tudtam: biztosan meglesz. Innentől örömfutás lesz. Futás? Hát, ha a 7:30-8:00-9:00 átlagokat futásnak lehet nevezni (frissítőkkel együtt persze). De mégis. Örültem. Fájt, nehezen ment. De mégis baromi jó volt. Hihetetlen érzés volt, ahogy buzdítottak az emberek. Tömegével! Amikor 2-3 méter széles úton futva, mindenhol embereket láttunk, hallottunk az út mellett. Kereplők, sípok, dudák, dobok! És buzdítottak. Mintha az olimpián lennénk. Ahogy a Suhanj! drukkolt, ahogy a Bátor Tábor énekelt, kiabált. A zenészek. Mindenki!!! Ez vitt, ez hajtott. Akkor is, amikor már szinte üres volt a rakpart. Tűzött nap. A kilométer-táblák lassan jöttek. De mentem, mentünk előre. Egymást is biztatva. 36-37-38. Bringás kísérőt kaptam :) Jajj, de jól jött. Csak nem láthatja egy ismerős rajtam a fájdalmat. Nem, csak mosolyt és vigyort. Az is őszinte volt. Mert a lelkem szárnyalt. A testem húzott csak le. Úgy szerettem volna nagyobb tempóra kapcsolni, de nem ment. Ettem-ittam minden ponton, de nem volt már erőm. 4000 kcal-t egyszerűen nem lehet pótolni. Ezt a plusz, fölös súlyt, amit magamon hordok, nem lehet gyorsabban cipelni. 38-39: a Nyugati felüljáró. Már közeledve vártam, hogy lássam Saci nénit! És ott volt!!! Azt hittem, már biztosan elment, hiszen lassan itt a záróbusz. De nem! És újabb ismerős drukkolt a felüljáró tetején Saci néni közelében. Hihetetlen! Fura módon felfelé még nem volt gond a felüljáróval. Mindenki sétált, én kocogtam egyedül. De lefele... Na, ott végem is volt. Nem baj, már csak 3 km.

Újabb frissítő. Mindjárt 4-essel kezdődik a tábla!!!! Igen, mindjárt 40. Alig bírom visszafogni a könnyeim. De nem lehet, kísérőm nem láthatja. Ki kell tartanom. Kint futok az úton. Mindenki más a járdán, az árnyékban. Én nem. Én el akarok haladni a 40-es szám mellett. És tovább. Még egy villamosmegálló és jobb kanyar a Dózsára. Ott egy utolsó víz, és az utolsó km.

Előveszem a zászlót. Azt a zászlót, amivel 2002-es fehérvári VB-n biztattam a jégkorongozókat. Köztük Csicsót! Jajj Istenem, nagyrészt miatta kezdtem el futni. Amikor elvitte szegényt a szíve... 34 évesen... Annyiszor segített, hogy ne adjam fel. Ma is ott volt velem. Ott volt a zászlóban, ott a 19-es. Pont jó helyen. És ott volt más is a zászlóban.

Ott volt minden: a markomban fogtam a nemzeti színű lobogót. Mellemen a rajtszámom: 1848.

Szabadság. Felszabadulok mindjárt. A gátlásoktól, a kishitűségektől. Mert megcsinálom. Újra egyre több ember. Mindenki biztat! Utolérek valakit, aki sétál. Biztatom, hogy még bírjon ki 300 métert, fusson, mert leírhatatlan. Még 3 kanyar.

Hallom a zenét, hallom Péter Attila biztatását. Még egy kanyar. Emlékemben él szombatról: ott van az "utolsó 100 méter" tábla. És kiszakad. Potyognak a könnyek. Rázom az öklöm. Magasba emelem a zászlót. 5:17 alatt ugyan, de megcsináltam. Ezt soha senki el nem veheti tőlem.

Beérek. Üvöltök. Felpillantok Csicsóra, megköszönöm neki. Visszafordulok, fejet hajtok a táv előtt. Árpi jön gratulálni. Jobbját nyújtja és gratulál. Kezemben a zászló. Lábamban a fájdalom. És csak zokogok. Megvan, megcsináltam. Eszembe ötlik Gergő egyik posztja. Sírás és a futás kapcsolata. Szívemből szólt. Nálam ott a kapcsolat. Percek telhetnek el, amíg meg tudok mozdulni. Megyek az érem felé. Megkapom. MEGKAPOM. Megérdemlem.

Nem, nem szálltam el, pontosan tudom a helyén kezelni a dolgokat. 5:17... Nem, nem 3:00-3:30-4:00. De valahogy nem érdekel. Ez így is sem egyszerű. Nekem így is nagy dolog.

Sanyosz kérdezte utána, hogy akkor most hogyan tovább. Úgy tűnt, mintha a kérdésben benne lenne, hogy most valami üresség lehet bennem. A Nike FM kapcsán is felmerült ez a téma.

Üresség??? Á, dehogyis! Épp ellenkezőleg. Tele vagyok. Fel vagyok töltve. Alig várom, hogy újra futhassak. Most kezdődik igazán a dolog. Tele vagyok tettvággyal, álmokkal. Megyek tovább a megkezdett úton. Veletek, barátaim! :)

Ott voltam 2 évvel ezelőtt a maratonon drukkolni. Emlékszem, hogy kintről meg tudtam könnyezni a futókat. Volt bennem egy kis irigység, hogy de jó lenne a kordon másik felén lenni. Most ott voltam. Megcsináltam.

Aki volt bármilyen versenyen, akár futóként, akár nézőként, az tudja, miről beszélek.

Leírhatatlan! Felfoghatatlan! Euforikus!!!

Ezért érdemes futni!

Walter Ulrik 1848

fb share