Életem első maratonfutása - Seres Róbert

A futó pályafutásomról annyit röviden, hogy nem egy hosszú előéletem van ebben a sportágban. A Testnevelési Főiskolai tanulmányaim alatt rengeteg sportágat ismertem meg más oldaláról is, így a futást is komolyabban vettem, jobban átláttam milyen munka lehet egy-egy táv leküzdésében. Kb. egy évvel ezelőtt kezdtem el futni, akkor csak pár km-t teljesítve, esetleg Margitszigetre kijárva egy-egy kör lefutására. Aztán egy barátommal (aki komolyabban fut évek óta) eljárva később jobban odafigyeltem mennyit is futok, és elkezdtem emelni a km-eket. Ennek eredménye lett egy félmaratoni táv teljesítése áprilisban a városvédő futáson. Majd egy két kisebb távú verseny abszolválása után rögtön jött is a gondolat, hogy bizony nekem meg kell csinálnom a maratont! Hozzávetőlegesen 4-5 hónappal az októberi időpont előtt le is adtam a nevezésemet, mondván az már önmagában egy komoly motiváció, az edzésmunkával nem lesz gond, ha egészségügyi problémák nem hátráltatnak..de ahogy mondani szokták ember tervez isten végez. Ez esetemben sem történt másként.

A felkészüléssel gondok voltak (ez később meg is látszott a teljesítményen), hol sikerült a család (párom és 1 éves kislányom mellett) mellett teljesíteni egyik héten az elképzelt edzést, hol nem adódott erre elegendő idő és alkalom, így akár egy hét is kimaradt, sőt a nyár folyamán volt ennél sajnos hosszabb kiesés is. Viszont mivel gyakorlatilag amióta az eszemet tudom sportolok (küzdősportok, extrém sportok, precíziós sport), így az elhatározás mindennél erősebb volt és mind mentálisan mind fizikailag tartottam magam annyira erősnek, hogy "nekimenjek" a kiszemelt távnak bármennyire is elváráson alul sikerült a munka amit sikerült belefektetni. Fentiek függvényében viszont megvolt az a fajta könnyedebb hozzáállás a start előtt, amelyet sok futótársam felpörgött állapotban izgulva melegítve vagy éppen a mellékhelyiségre rohangálva töltött, én eközben felszabadultan az utolsó pillanatokat is kihasználva játszottam Kira lányommal.

A távolság minden kilométere ma már történelem, és persze sok mindenen el lehet gondolkozni a jövőt illetően, mit lehetne jobban, mit lehetne másképp csinálni. Amit persze senkinek sem ajánlok, az az edzésmunka hanyagolása, mert anélkül elképzelhetetlen ilyen távolság legyőzése. Esetemben a legnagyobb távolság amit futottam a maraton előtt, az 23 km volt. Ezt tapasztaltam is úgy a 25. km környékén, amikor éreztem, nincs sok hátra bennem és jönni fog az a bizonyos (előtte sokat olvasott és hallott) maraton fal! Ott is volt 27 km környékén könyörtelenül, el is gondolkoztam mi lesz így a hátralévő kilométerekkel, melyeket tudtam sokkal nehezebb lesz megoldani mint a mögöttem lévőket. Ez az állapot nyújtásokkal "belegyaloglásokkal" el is tartott vagy a 33. km-ig, ahol sikerült újra olyan állapotba kerülnöm, hogy tudtam, ezt a maratont már senki és semmi nem veheti el tőlem.

Így is lett, teljesítettem életem első maratonját (az idő úgy gondolom egy relatív dolog) de ide talán a legtalálóbb mondat, mindig van hova fejlődni.

A célba érkezést követően persze jött is a mondat, hogy még egyszer soha... aztán eltelt pár nap, és persze már fejben jön a következő maraton tervezgetése.

Az érmet kislányom egy fél percig értékelte majd eldobta :-) de remélhetőleg jövőre már vagy azután, jobban tudja majd miért is "osztogatnak" ilyet. :-)

fb share