Lubics Szilvi interjú a Magyar Narancsban

Simonyi Balázs interjút készített a magyar ultrafutás nagyasszonyával Lubics Szilvivel.

Hahóton fogorvos, három gyerek édesanyja. 41 éves. Harminckét kilométerre lévő nagykanizsai otthonából időnként kocogva jár munkába a keményebb edzések mellett. Tíz éve kezdett futni, többszörös magyar bajnok, 2011-ben és 2012-ben az év ultrafutónőjének választották, már külföldön is jegyzik, s a hazai férfiélmezőnyt is rendszeresen megveri.

Magyar Narancs: Sportoltál valamit, mielőtt futni kezdtél?
Lubics Szilvia: Semmit. Jászapátin laktam 18 éves koromig, a gimiben nem volt motivációm, hogy sportoljak, vagy átöltöztünk tesiórán, vagy nem. Leginkább nem. Kamaszként az alakom miatt futogattam, de Pécsett, ahol az orvosit végeztem, semmit nem mozogtam. Amikor dolgozni kezdtem, eljártam aerobikra, néha kimozogtam az erdőig és vissza, az 10 kilométer. Az első terhességem idején ezt is abbahagytam, majd miután jöttek sorban a gyerekek, otthon aerobikozgattam.

MN: Hogy lett ebből ultramaraton?
LSZ: 2003-ban, a második kisfiam születése után lenn voltunk a Balcsin, és egyszer csak bekattant, hogy Lelle felsőtől elfutok Lelléig. 4 nap múlva már Szemesig és vissza, ami 14 kili (kilométer - S. B.). Ezután találtam ki, hogy őszszel futok egy félmaratont, ami 2 óra 14 perc lett. Onnantól kezdve nincs megállás, a mindennapok része lett a futás.

MN: Magadat kezdted motiválni?
LSZ: Igen, hisz nem volt a környezetemben atléta. Ez a félmaraton hatalmas dolog volt, a világ legboldogabb embere voltam. A következő tavasszal már maratont futottam, rá egy hónappal elmentem még egyre, az 20 perccel jobb lett. Szereztem némi versenyrutint, de közben úgy éreztem, ennél több kell.

Tovább a teljes interjúhoz