Egy első félmaraton története - Pintye Timi

Jobbnál jobb félmaratoni történeteket kapunk azoktól, akiknek a 29. Wizz Air Budapest Félmaraton volt az első. Az uraktól ezúton kérünk elnézést, de most ismét egy hölgy meséje következik. De van ám miből válogatni, tehát jönnek majd a sztorik, csak győzzétek olvasni őket! Tehát Pintye Timea: Az első versenyem, az első félmaratonom, az első...

A verseny után többen azt kérdezték tőlem: "Nehéz volt lefutni?" "Nem lefutni volt nehéz, hanem felkészülni rá!" Nekem inkább fejben kellett sok mindent rendeznem.

Tavasszal hirtelen, 10 év után megszűnt a munkám, eltűnt az életemből az, ami leginkább lekötötte a figyelmemet. Így május végén megfogalmazódott bennem, szükségem van valamilyen kihívásra, ami adja az ütemet a minden napjaimnak. Mi lenne, ha felkészülnék a félmaratonra?

Szép sorban legyőztem a legfontosabb mérföldköveket: első 5 km-em (futógépen), első 5 km-em szabadban, első 10 km, első 16 km, és az első félmaratonom!

Az út azért nem volt ilyen sima. Július elején egyik futás során elkezdett fájni a bokám. Másnap reggelre csúnyán bedagadt. Nagyon makacs volt a sérülés, két hét múlva sem javult semmit. Hiszem, hogy minden sérülésnek lelki oka van. Ez azt jelentette, nem állok stabilan a lábamon, nem kiegyensúlyozott az életem. Tudtam, ha nem jövök rá, hogy mi nincs rendben, addig a bokám sem fog rendbe jönni. De rájöttem, hogy dühből futok, haragudtam a cégemre, amiért megszüntették az állásomat, meg szerettem volna mutatni nekik, hogy milyen nagyszerű embert veszítettek el a személyemben, aki még a félmaratont is le tudja futni. Azonban tudomásul kellett vennem, hogy a futás nem fog menni ilyen motivációval, a dühöt, amit érzek, nem fordíthatom magam és a szervezetem ellen, mert az megbosszulja magát. Szóval tisztáztam magamban miért futok, a volt cégemért bosszúból, vagy simán magamért és a kihívásért. Döntöttem, és három hét kihagyás után augusztus elején újból futottam, fájdalom nélkül...

Eljött a verseny napja! Rengeteg ember körülöttem, ami hatalmas élmény, de tudtam, hogy nekem csak magamra kell koncentrálnom, akkor sikerülhet. Sokat készültem, tudom, milyen iramban vagyok képes futni nagyobb távolságot, mikor érdemes frissítenem, ismerem a határaimat, ha betartom, baj nem érhet. Mai napig megdöbbenek, ha visszagondolok arra, hogy mennyire összeszedett és higgadt voltam a verseny során, talán ennyire még soha életemben nem voltam.

És megcsináltam! 2 óra 8 perc.

Ezután jött csak az eufória! Soha nem gondolt hatást váltottam ki a környezetemben a futásommal! Az egyik közösségi oldalon megosztottam a befutóképemet. Rengetegen gratuláltak, szóban, írásban, vagy like-kal. Mindenki nagyon büszke volt rám, én meg próbáltam mindezt felfogni és feldolgozni. Nem gondoltam volna, hogy ez tényleg ekkora teljesítmény, mert szerintem egy "LEGYŐZHETŐ TÁVOLSÁG", bárki számára. És örülök annak, ha ezzel példát mutatok a családom, a barátaim, és az ismerőseim számára!

fb share