Hogy volt? - visszaemlékezés az első Vivicittá egyik győztesével

Egyetlen egyszer fordult elő a 30 éves Vivicittá-történelemben, hogy holtversenyt kellett hirdetni. Éppen a legelső évben 1986-ban, amikor az egyik első a brit Hugh Jones volt. Ráadásul ugyanő hitelesítette a 30. Telekom Vivicittá Városvédő Futás pályáját.


- Hugh, emlékszel rá, hogy ki volt a társad a dobogó tetején?

- Az egykori világcsúcstartó futó, Tábori László unokafivére. A nevére sajnos nem emlékezem.

- Szász László.

- Oh igen, Szász. Valóban, de a Lászlóra emlékeztem...

- Egyáltalán hogy kerültél Magyarországra? Azon a versenyen talán az egyetlen külföldi lehetettél a célba ért 1263 férfi között.

- 1981-ben várostervezői tanulmányaimat folytatva ösztöndíjat kaptam a British Counciltől, és akkor 10 hónapig éltem Magyarországon. Az elején egy tolmács is segített nekem, és amikor az akkori leghíresebb magyar maratonistával, Szekeres Ferenccel szerettem volna felvenni a kapcsolatot, ez a lelkes hölgy végighívta a telefonkönyvben szereplő összes Szekeres Ferencet. Így találtam rá, így vettem fel a kapcsolatot a Csepel Sport Klubbal és Babinyecz Józseffel. Az ő csoportjukkal kezdtem edzeni és minden lehetséges versenyen indultam is. De nem csak velük futottam, emlékszem a Vasas, az Építők és a Dózsa versenyzőire is. Az Egyesült Királyságban mindig egyedül edzettem, itt minden máshogy volt és a csoporton volt a hangsúly. A következő években többször is visszatértem Budapestre, amely szerintem a világ egyik legszebb városába. Általában áprilisban érkeztem és itt töltöttem a tavaszt. Így volt ez 1986-ban, az első Vivicittá idején is.

Az idén 60 esztendős, négygyermekes szakember - a fenti képen középen, az 1984-es Budapest Maraton® győzteseként látható -, aki 1982-ben a brit futók közül elsőként nyerte meg a londoni maratonit, és aki éppen három évtizeddel később az olimpiai játékok versenypályájának egyik tervezője és hitelesítője volt, 1984-ben a Los Angeles-i olimpián is indult, de sérülése miatt csak a 12. helyen ért célba.

- Ennyi idő távlatából és ennyi versennyel a hátad mögött emlékszel-e valamire abból a bizonyos első Vivicittából?

- A Lánchídon csak egyszer kell keresztülfutni, de azt az ember soha el nem felejti. Aztán a Szent István park az Árpád híd felé, és úgy vissza a szigetre. Ahogy emlékszem, az út vége felé megbeszéltük Lászlóval, hogy majd együtt futunk be, bár ez elég szokatlan volt számomra, hisz a verseny arról szól, hogy valaki előbb érje el a célt. Kevés szót tudtam magyarul, a futáshoz nincs is szükség rá, de ismertem az esemény plakátját, rajta a jelmondattal: "Együtt fussunk!", tudtam, hogy ez mit jelent. Emlékszem, hogy a kezdetek kezdetén egyszer a londoni maratonin is előfordult ilyen holtverseny.

- Összesen hányszor jártál már Budapesten?

- Több tucatszor is, hiszen a budapesti nagy versenyek pályáit is én hitelesítem. 1975-ben jöttem először, akkor stoppal Bécs felől, majd három évvel később megint. Akkor India felé tartottam.

- Mit üzensz az idei 30. Telekom Vivicittá Városvédő Futás indulóinak?

- Legyenek büszkék arra, hogy a 30 év során a futásból valódi rekreációs sportot faragtak és ez valódi öröm mindnyájunknak. Hassa át mindenki szívét ez a remek érzés a hétvégi versenyen!

(Dobor D)

fb share