Egy első félmaraton története - Kovács Barbara

Korábban szokás volt, hogy megírtátok nekünk, hogyan éreztétek magatokat első félmaratonotok teljesítése előtt, közben vagy utána. Most folytatjuk ezt a hagyományt. Olvassátok szeretettel kovács Barbara történetét!

Sokszor teszik fel nekem a következő kérdéseket: "Mit lehet a futásban szeretni?" "Nem unalmas ennyit futni?". Részemről ilyenkor mindig az válasz, hogy egyszerűen csak szeretek futni. Egy idézet jut most eszembe, melyet a napokban olvastam: "Az edzés olyan, mint a fogmosás. Nem gondolkozom rajta, hanem csinálom." /Patti Sue Plumer/ Nekem is ilyen a futás.

Év elején sajnos pár hónapra ki kellett iktatnom ezt a sportot a napi rutinból, mert rakoncátlankodtak a porcok a térdemben, így kénytelen voltam átvészelni egy kisebb műtétet és a vele járó felépülés szörnyen lassan múló napjait.

Ekkor döntöttem el, hogy szeretném lefutni a 21 km-es távot, versenyen. A 29. Wizz Air Budapest Félmaratonra esett a választásom. 3 hónapom volt a felkészülésre, edzésterv alapján haladtam a kitűzött cél felé. Már csak másfél hét volt a versenyig, amikor egy fránya megfázás majdnem keresztülhúzta a számításaimat, de csak arra tudtam gondolni, hogy jövő héten rajthoz kell állnom és ezért mindent meg is fogok tenni. Sajnos így a további edzéseket ki kellett hagynom, egy 6 km-es átmozgató futással zártam a verseny előtti felkészülést.

Elérkezett a megmérettetés napja, kb. a start előtt egy órával már kint voltunk a helyszínen. Bemelegítettem és izgatottan álltam rajthoz. Végre elindult a mezőny, meglepően jó tempóban róttam az előttem álló kilométereket. Többször találtam magam a tervezett időmhöz tartozó iramfutók sarkában, de kezdő félmaratonistaként nem mertem megelőzni őket. Így ment ez egészen a 9 km-en keresztül, amikor egy frissítőállomásnál megálltak inni a tempódiktátorok. Itt szakadtam el tőlük és fáradhatatlanul futottam tovább a cél felé.

A verseny hangulata egyébként végig magával ragadó volt. A szurkolók, a zenei pontok és a tömegben történő futás olyan környezetet teremtett, amiben észrevétlenül repültek a kilométerek. Sikeresen, egyenletes tempóban tartottam a célpont felé, 5 kilométerenként bekaptam egy szőlőcukrot, amit egy-egy korty kék izotóniás itallal öblítettem le. Nekem ez a kombináció tökéletesen működött, olyannyira, hogy a 20 km után még egy kicsit rá tudtam kapcsolni. Az utolsó pár száz métert még meghúztam, majd széles mosollyal az arcomon érkeztem célba. Ekkor az első gondolat, ami átfutott az agyamon, hogy jövőre szeretném lefutni a maratont is.

A következő mérföldkő a 42 km lesz, de addig is szeretnék még pár félmaratont teljesíteni, javítva a mostani nettó 02:06-os időeredményemen. Igazán jó képet sajnos nem sikerült találnom az adatbázisban. A befutóképek közül választottam egyet, amin látszódik, hogy örültem, amikor beértem. (Barbi a copfos, mosolygós lány - a szerk.)

fb share