Futónagykövetünk címlaplány lett!

Németh Györgyi blogjával is folyamatosan jelen van a nyitott szemmel járó és olvasni szerető futók között - amellett, hogy futónagykövetként hihetetlen munkát végez kis közössége boldogulásáért -, de most már avval is eldicsekedhet, hogy címlaplány lett.

A patikákban lehet hozzájutni a Gyógyhír Magazinhoz, melynek a címlapjáról már ott mosolyog a barna szemű, ismerős hölgy, talán futrcsa, hogy nem futócuccban, de uralja az oldalt. aztán lapozunk, s lám, amit hiányoltunk, ott van: Györgyi futóban. Nincs is itt akkor már hiba! És aztán ahogy lapozunk, egyszer csak egy oldalas sztori, a címlapsztori: az interjú.

A cikket a gyogyhir.hu után mi is leközöljük, az egész kulisszatitkairól pedig Györgyi ír blogjában.

Németh Györgyi - Mindent a futásról nőknek (és másoknak)

Ez a neve az egyik legnépszerűbb futással foglalkozó blognak, melyet a Pázmányon andragógia-újságírás szakon végzett, emellett sportedzői végzettséggel is rendelkező Németh Györgyi (39) ír tavaly április óta.

- A blogodból jól érzékelhető, hogy van egy "futás előtti" és egy "futástól számítandó" életed. Mit ad neked a futás?

- Igaz, hogy sokáig nem volt ennyire része az életemnek a futás, de versenysportoltam, taekwondóztam, tehát gyerekkorom óta mozgok, és ezeknek az edzéseknek a kísérőprogramja volt a futás. Nem szerettem különösebben, de sosem volt vele gondom sem. Miután megszülettek a gyerekeim, indult a „futásőrület”, mégpedig teljes mértékben az időtakarékosság miatt. A gyerekek körüli teendők közben viszonylag kevés időm maradt arra, hogy magammal foglalkozzak, és a legkézenfekvőbb az volt, hogy felkapok egy futócipőt. Amikor kiköltöztünk a zöldbe, nagyon adta magát a Duna közelsége, a gyönyörű ártéri erdő, a környező hegyek. Hogy mit ad nekem a futás? Ebben lehetek igazán önmagam, imádom azt a szabadságérzést, ami együtt jár vele, semmivel nem kell foglalkoznom, és egy idő után olyan, mintha az ember repülne, csak élvezem a tájat, a friss levegőt. Adott esetben az esőt vagy az emelkedőket, mert azokat is lehet szeretni. A terepfutás közben azt érezni, hogy az ember "a nagy egész része" lehet.

- Ezek szerint ha a futás arról szólna, hogy körbe-körbe kell rohangálni egy 400 méteres pályán, nem is csinálnád?

- Nem biztos, hogy megtalálnám benne ugyanezt az örömöt. A környezet abban is segít, hogy oldja a feszültséget, teljesen kitisztult fejjel tud az ember hazaérkezni.

- A futással foglalkozó blogok rendszerint egy kezdő számára demoralizáló edzésprogramokat javasolnak. A te bejegyzéseid, például hogy "veszettül fogok szenvedni", vagy "az időm azon fog múlni, hogy hányszor kell megállnom kényszerpihenőzni", már csak ezért is szimpatikusak.

- Sport témájú blogokat követve nekem is az volt a benyomásom, hogy mindig "szupermeneket" és "szupervumeneket" látunk ezeken az oldalakon. Gyerekkorom óta sportoló, alapvetően jó kondícióban lévő ember vagyok, de van olyan, amikor elfáradok, amikor fáj, vagy a hátam közepére kívánom az egészet, bár nyilván azért futok, mert sokkal többször érzem jól magam mozgás közben, mint amennyit szenvedek. Ha futótársakkal beszélek, megerősítenek abban, hogy ők ugyanúgy megélnek kisebb-nagyobb mélypontokat.

- Rengeteg munkát fektetsz a blogolásba, például te is készítesz interjúkat futókkal. Megtérül valamilyen formában a befektetett energia?

- Az egész úgy indult, hogy elkezdtem a futásaimat a saját Facebook-oldalamra posztolni. Rövid időn belül úgy gondoltam, biztos zavarja az ismerőseimet, hogy képeket küldözgetek a futásaimról, de arra volt jó, hogy tudtam, ha le akarnék állni, ott van az online közönség, és ha mondjuk, kihagyok egy hetet, akkor rákérdeznek, miért nem futok. Amikor kivittem egy blogra a női futás témáját – mert úgy gondolom, hogy a női futás sokkal érdekesebb téma, mint én magam -, kiderült, hogy ez sokakat érdekel. A napi kommunikáció továbbra is a Facebookon zajlik egyébként, és ez az egész a 10 ezer olvasó és köztem oda-vissza inspiráló, gyakran jönnek oda hozzám egy-egy futóversenyen azok, akik olvasnak.

Földvári István

fb share